A Netflix bejelentette, hogy Juan José Campanella rendező, aki 2010-ben A szemükben a titokért a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját nyerte el, a grafikai humor elismert argentin mestere, Joaquín Salvador Lavado Tejón, Quino Mafalda című ikonikus képregényének audiovizuális adaptációján dolgozik.
Campanella lesz a rendezője, forgatókönyvírója és showrunnerje az animációs sorozatként készülő projektnek.
Gastón Gorali társszerzőként és fő producerként, Sergio Fernández pedig gyártásvezetőként dolgozik majd. A Mafalda a Netflix eredeti produkciója a Mundoloco CGI-vel.
A projektnek, amely még mindig a fejlesztés fázisában van, nincs még becsült megjelenési dátuma sem, de amit már tudni lehet - többek között Campanella a Clarín című újságnak adott nyilatkozatai szerint -, hogy körülbelül 10 fejezetből állhat, és nem az 1960-as években fog játszódni. A cselekmény a jelenben fog játszódni. Még nehezebb, mert a klasszikusok átdolgozása és/vagy aktualizálása mindig kockázatos.
Akárhogy is van, a Mafalda nem tartozik Quino dolgai közé, amit a legjobban szeretek, szerintem a legjobb gyöngyszemei a szatirikus illusztrációiban voltak.
Már a bejelentés első kommentárjaitól kezdve ott van a szokásos nyugtalanság, hogy valami furcsa vagy torzítás jön ki az adaptációból, és Campanella tudja, hogy nagy kihívás előtt áll.
Valamit, ami öncélú, szalagszerű tablettaként fogant, sorozatba adaptálni és folytonosságot adni neki, miközben az eredeti mű lényegét megtartva nem a rövidfilmek egymásutánjának formátumát használjuk, egyáltalán nem könnyű, megkockáztatom, hogy szinte lehetetlen anélkül, hogy új tartalmat teremtenénk cselekményszálként.
A különbséget csak az animáció és az eredeti mű közötti távolság jelzi. Az audiovizuális nyelvnek még akkor is szüksége van más kódokra, ha a lehető leghűségesebben próbál a lényeghez ragaszkodni, ami nem illik a rajzfilmcsíkok olvasásához.
A Mafaldáról szóló első, alig 30 perces filmet 1972-ben sugározta az argentin televízió, és 260 rövid, 90 másodperces filmet tartalmazott, amelyekből később egy 1981-ben bemutatott egész estés játékfilmet állítottak össze.
A második adaptáció az 1990-es évek elején érkezett Spanyolországba. Ezt Quino egyik barátja, a kubai rendező, Juan Padrón (1947-2020) rendezte, és szintén rövidfilmek sorozata volt.
1993-ban a spanyol D.G. Producciones SA cég a TVE-vel koprodukcióban 104 epizódot készített a Mafaldából 1 perces rajzfilmekben, amelyeket Juan Padrón rendezett az ICAIC-nél, és amelyek egy 80 perces film részét képezték volna.
A Campanella-sorozat esetében, a Pablo O.
Scholz a Clarínban, egyértelmű, hogy ezúttal nem rövidfilmek sorozatáról, hanem egy történetről lehet szó.
-És a történet vignettákból fog állni, mint a szalagok, vagy lesz egy sarkalatos pont?
-Hát persze. Quino humora nagyszerű, de a szalag időzítése. Ez pa-pa-pa-pa, csattanó. A moziban vagy egy sorozatban pedig más az időzítés. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy még mindig meg kell találnunk egy olyan történetet, amelyben ez a humor "kimondható", de a párbeszéd részeként. És hogy ez egy dinamikusabb módon történjen.
Juan José Campanella levele a projektről.
Hét-nyolc éves voltam, amikor a Mafalda-csíkok első gyűjteménye könyv formájában megjelent. A szüleim elolvasták a szalagot, és azt mondták, hogy nem fogom megérteni. Micsoda sértés. Micsoda kihívás. Rohantam megvenni, és még mindig emlékszem, ahogy feljöttem a Melo-szakadékból, miközben olvastam, nevettem és bevallottam, hogy valóban vannak olyan csíkok, amelyeket nem értek. Mafalda és barátai nemcsak sokat nevettettek, hanem időről időre a szótárhoz is küldtek. És minden új szó, amit megtanultam, egy új nevetéssel járt jutalmul.
Hamarosan Mafalda bandájába tartoztam. Emlékezetből sok viccet tudnék idézni, de mivel ma állok e hatalmas kihívás előtt, nem kezdek spoilerekkel.
VÁGÁS évtizedekkel később, a "Metegol" gyártásának közepén. Maestro Quino meglátogatta a produkciós irodánkat. Majdnem 200 művész volt ott különböző generációkból, és mindannyiunkhoz belépett az Isten. Emlékszem, hogy Quino ezen a napon próbált először digitális ceruzával rajzolni. Egy olyan óriás, mint ő, aki karikaturisták generációit inspirálta a vonalvezetésével, és még több humoristát az iróniaérzékével és éles kommentárjaival, most egy vonalnak adott formát, de úgy, ahogy még soha, tinta és papír nélkül.Lelkesedése olyan volt, mint egy gyermeké az új játékkal, aki tucatnyi kérdést tesz fel. Annak a lelkesedése és kíváncsisága, aki soha nem gondolta, hogy mindent tud. Azóta a látogatás óta kérdéseket teszünk fel: Hogyan tudjuk újra összekapcsolni a Mafaldán fel nem nőtt új generációkat ezzel a nagyszerű alkotással? Hogyan tudjuk szellemességét, mordságát eljuttatni a ma már digitális platformokon felnövő gyerekekhez? Egyszóval hogyan tudjuk átültetni a grafikai humor történetének egyik legnagyobb művét az audiovizuális nyelvre?
Ma, egy tucat évvel a felejthetetlen látogatás után, ezzel a kihívással kell szembenéznünk. Nem több és nem kevesebb, mint hogy a Mafaldát animációs klasszikussá tegyük. Kötelességünk megőrizni Quino humorát, időzítését, iróniáját és megfigyeléseit. Tudjuk, hogy a Mafaldát nem fogjuk tudni felemelni, mert nem lehet magasabbra emelni. De arról álmodozunk, hogy mi, akik az első órától kezdve rajongunk érte, megoszthatjuk a gyerekeinkkel, és ha vannak is olyan dolgok, amelyek csak a felnőtteknek vannak fenntartva, mindannyian nevethetünk egy jót családként, és miért ne, időnként elmehetünk a szótárba.
Kétségtelenül, és messze a legnagyobb kihívás az életemben.
Juan José Campanella
július, 2024
